2017. szeptember 4., hétfő

Vörös és Fekete



Matsuoka Rin erős, határozott, magabiztos és megingathatatlan. Ebből kifolyólag nem szereti, ha az emberek meglátják az igazi személyiségét.
Matsuoka Rinnek van egy gyengesége, akit Nanase Harukának hívnak.

Ez a kapcsolat az örökös versengésről, a megfelelni vágyásról és a folytonos küzdeni akarásról szól. Motiválják, feltüzelik és stabilizálják egymást. Nincs annál csodálatosabb érzés, mint egyszerre elrugaszkodni a rajtkőtől és közös medence vizébe csobbanni. Mindig valami ujjat, csodálatosat mutatnak egymásnak.

Ezért volt nehéz az elválás. Csodálatos hónapok voltak azok, amiket az Iwatobi úszó klubban töltöttek. Az otthon kellemes melege után, Ausztrália sivár és jeges késként döfködte Rin szívét. Nem volt ereje, motivációja, ami tovább hajtotta volna. Falakba ütközött, és folyton-folyvást elmerült a sötétségben. Már az emlékek sem boldogították. Haru, Nagisa és Makoto megfakultak a szívében, valami elérhetetlenné váltak. Nem hitt a régi álmokban.

A vereség kijózanítóan hatott rá. Ausztrália immáron a tökéletes menedéket jelentette számára. El akart szökni a szégyen elől. Menekülni akart Haru szomorú tengerszín szemei elől. Azok a szemek mindig is a szíve legmélyére láttak. Félt, hogy barátja valami olyat talál majd, amit egyikük sem tud megfejteni.

Négy év.
A hazatérés nagyon csábította, de a viszontlátás félelmetes. Mégis mit mondhatna? Mit mutathatna? Mit hozhatna fel mentségére?

Négy év.
Ott álltak egymással szemben, és a levegő könnyebb lett. Mintha sosem ment volna el. 
Mégis, hogy magyarázhatná el ezt az érzést a barátainak? Gyűlölte azt a Matsuoka Rint, aki lett belőle.
Csupán néhány kedves szó kellene, egy kis mosoly és minden megoldódna. Nagisa örömittasan ugrálna, Makoto aggodalmas arccal vállon veregetné, Haru pedig újabb és újabb versenyekre ösztönözné.
De nem bírt a szemükbe nézni. Nem tudott uralkodni a dühén és eltaszította őket. Leginkább Harut.

És még jobban gyűlölte magát, amikor a barátai megbocsátottak neki. Újra menekülni akart, de Haru átlátott rajta. Ösztönözte, addig-addig űzte őt, amíg újra a régi nem lett.
Nem kellett sok idő és Matsuoka Rin, a bajnok visszatért. Újra versenyzett. Újra úszott. Újra Haruval volt.

De ez már nem volt elég. Hiába úsztak egy medencében, hiába küzdöttek vált vállnak vetve…, valami hiányzott. A kapcsolatuk közel sem volt olyan bensőséges, mint az elutazása előtt. Nagisa és Makoto a régi bajtársiassággal fogadták vissza, de Haru más volt. 
Haruka távolságtartóbb lett.

***
Nanase Haruka sosem gondolkodott a dolgok miértjén.
Úszott, mert szerette. Evett, mert éhes volt. Aludt, mert fáradt volt. Váltót úszott, mert Rin kérte. Küzdött, mert Rin motiválta. Feladta, mert Rin is feladta… Szeretett, mert Rin létezett.

Haru mindig is tudta, hogy másképp viszonyul Matsuoka Rinhez, mint a többi barátjához. A többiekkel minden egyszerű és könnyű volt. Rin mellett volt izgalom, bizsergés és küzdelem. Tizenkét-tizenhárom évesen azt hitte, hogy ez csak a rivalizálás jele.

Tizenhét éves volt, amikor Rin visszajött Ausztráliából… és az első gondolata lesokkolta. Sötétben, kísérteties körülmények között is lenyűgözőnek látta őt. Vörös haja az évek alatt hosszabb lett, szemében kopottabb lett a fény, arca komolyabb, eltökéltebb lett, izomzata jelentősen megnövekedett. Haru testét forróság borította be, mindennél jobban úszni akart Rinnel. 

Nanase Haruka nem akart hinni a szívének. Inkább az eszére hallgatott. Az agya csak az úszást, az örökös kékséget ismerte. 

Nanase Haruka nem akart hallgatni a testére. A testre, ami eddig csak a víz ízét ismerte, csak a hidegtől rázkódott meg, s csak a hullámok után ácsingózott. 
Ez az új test, már valami egészen másra vágyott.  

***
Rin észrevette a furcsa pillantásokat, a tétova érintéseket. És tudta mit jelent. Világ életében tesztoszteron vette körbe. Egy kollégiumban élt, ahol a szexualitást nyíltan kezelték…és olykor-olykor megesett, hogy csapattársai egymás között kerestek megkönnyebbülést. Nem beszéltek erről sokat, de ott volt és mindenki elfogadta. Ő maga sosem érzett kényszert, hogy ily módon hódoljon az élvezeteknek. Túlságosan kínosan érezte volna magát, ha egy csapattársa ennyire személyes dolgot tudott volna róla.

De nem tudta letagadni, hogy vágyja a megkönnyebbülést. Néha kibírhatatlanul nehéz volt. Néha elgondolkodott rajta, hogy egyszerűen feladja elveit. Néha eljátszott a gondolattal, hogy igent mond Mikoshiba ajánlatára. 
Sosem tette meg.

-          Mégis, mi a jó büdös francot képzeltem? – Rin dühödten csapja hátra vizes haját. A rakoncátlan tincsek újra és újra az arcába kúsznak, eltakarva a zuhanyrózsa ezüstös fényét. Elvei, elhatározásai akkor dőltek romba, amikor belépett a rohadt szállodai szobába. Egy ágy. Csak egy ágy van. A szíve heves dobogása megrémítette, pánikba esett. Mit fog most csinálni? Sürgősen szükségük van egy másik szobára.
-          Rin? Minden rendben? – Haru hangja tompán szűrődik át a fürdőszoba vastag faajtaján.
-          Minden oké! – Már, hogy is lenne?

***

Szakadt ingek, sebtében levetett nadrágok, leszakadt gombok jelzik a két fiatal útját. Az esti félhomályban két karcsú, izmos test sziluettje tűnik fel. Bőrükön izzadság csillan, hajuk csapzottan tapad össze. Vörös és fekete kuszaság.
Szemeik tüzesen égnek, egyetlen pillanatra sem szakadnak el egymástól.
Gyönyörű, ahogyan a napbarnított és a hófehér bőr összetapad az egyesülés hevében. Élvezetük hangja percről-percre hangosabban rebben fel.

-          Mégis, miért álltál ellen eddig? – Haru óvatosan a karjaira támaszkodik. Lassan húzódik egyre visszább, próbál minél kevesebb fájdalmat okozni Rinnek.
-          Szeretek nyerni ellened! – A vörös hajú fiú pajkosan elmosolyodik, fogaival alig látható nyomvonalat karcol Haru puha bőrébe.
-          Azt hiszem, most én nyertem! – Fekete haj libben, s Haru egy határozott mozdulattal újra birtokba veszi a készséges testet.
-          Csak szeretnéd! – Napbarnított kezek kúsznak fel Haru keskeny csípőjén, hátán, mellkasán… egy határozott mozdulat, s máris a hátán fekszik. Rin kényelmesen elhelyezkedik, majd ütemesen mozgatni kezdi a csípőjét.

És Nanase Haruke ekkor már tudta, hogy megnyerte.

2017. augusztus 6., vasárnap

Így szeretek Én



Így szeretlek Én
Könnyen és Viszonzatlanul

Mindig a szerelemre gondoltam. Tudod, arra a tipikus habos-babos, happy endes dologra. Vágytam rá, néha jobban, mint a levegőre. Néha annyira, hogy már fájt. Ilyenkor csak ültem egy helyben, s a régmúlt szellemeire gondoltam. Azokra a suhancokra, akiket szeretni véltem. Elképzeltem egy jövőt, velük s egy lánnyal, aki talán én voltam. Talán egy idegen.
Így ismertelek meg téged. Nem tudtam ki vagyok, azt sem ki szeretnék lenni. Te pedig olyan szerencsétlennek tűntél. Igen, szerencsétlennek. Nagyon régen megtanultam, hogy a tökéletesség nem létezik, ezért mindig a sebeket, a hiányosságokat kerestem… És rajtad, benned annyi, de annyi seb volt.
Némelyik felszínes volt. Valami, amit csak azért kreáltál, hogy rosszabb napjaidon igazolni tudd a kétségbeesésed.
De voltak igaziak is. Olyan sötétség lakozott a szemeidben, ami engem megbabonázott. Szép lassan rájöttem, hogy annyira elcseszett vagy, mint amilyennek én éreztem magam. És te ezt tudtad.
Láttad, ahogyan kivirulok egyetlen mosolyodtól. Alig ismertelek pár hete, mégis életcélomnak tekintettem, hogy megértselek. Nem akartalak megmenteni, ahhoz én nem voltam elég jó. Közel sem vagyok ilyen álszent! Csak úgy akartam melletted maradni, hogy tudom: mindenről beszélhetünk.

És hirtelen így lett. Ugyan sosem voltunk kettesben, de kialakult valami kötelék közöttünk. Ugye, ezt nem csak én éreztem? Remélem, hogy nem!
Csak beszélgettünk, nem is biztos, hogy egymással… de én mindig csak a te hangodra figyeltem, és mindig neked meséltem. Nem fontos dolgokról, csupa lényegtelen apróságról. Hogy miket szeretek, hogy miket utálok… De a legjobb akkor volt, mikor te beszéltél. A hangod néha csak folyt, nem is értettem a szavakat. De olyan nagyon jó volt.

Jó volt a közeledben lenni. Még az sem fájt, amikor a szemed elkalandozott. És mindig elkalandozott. Sosem láttál engem, csak valakit, akit muszáj elviselned. Én voltam a lerázhatatlan lány. A csaj, aki a szerelmed legjobb barátnője… Vagy, valami hasonló. A mai napig sem tudom, hogy szeretted-e őt. Talán, nem. Nekem sosem számított.

Eleinte nem tudtam, hogy szeretlek. Egyszerűen csak a barátod akartam lenni. Egy olyan barát, akit senki sem pótolhat, senki sem utánozhat… egy emberi lény, akit elfogadsz, és nem tudsz nélkülözni. Olyan fontossá akartam válni, mint a levegő.

Sokat változtam abban az időszakban, mondhatni rengeteget. Jobban figyelni kezdtem saját magamra. Már nem akartam láthatatlan, átlagos vagy szürke lenni. Különlegesnek éreztem magam, azok által a barátok által, akiket akkor szereztem. Ha olvasnád ezt, biztosan azt hinnéd, hogy a te érdemed. Nagyon egoista vagy!
Nem csak neked köszönhetem, hogy az vagyok, Aki. Egyszerűen lettek dolgok, amik több küzdelmet érdemeltek. Még a régi barátságaimat is tovább fejlesztettem. Úgy éreztem, hogy ez az új személyiségem méltó az emberek szeretetére.

És hirtelen vége lett… Még mielőtt bármi történhetett volna. Nem tudom, melyikünk követte el a végzetes hibát. Sőt azt sem tudom, hogy mi volt a hiba.
Minden gyönyörű volt. Nagy nehezen összeszedtem a bátorságom, hogy valami maradandót tegyek. A múltban megégettem magam, s most megint meg akartam. Ekkor már tudtam. Tudtam, hogy menthetetlenül beléd szerettem.
Vicces, de a te utálatod mutatott rá erre. Vagyis egy általad gyűlölt film idézete. Már nem emlékszem pontosan, de valahogy így szólt: „szerelmes voltam a szerelem gondolatába”. Igen, pontosan ezt tettem. Addig, míg nem ismertelek Téged.

Egyetlen egyszer beszéltem veled személyes dolgokról. És gyönyörű volt. Annak ellenére, hogy nem láthattalak közbe, nem nézhettem a szemedbe, nem hallhattam a hangod… Ez egyszer minden annyira tökéletes volt. És ebből tudtam, hogy vége.
A barátság, ami összeláncolt minket, nem szemenként, hanem hirtelen tűnt el. Mintha sosem létezett volna. Már nem köszöntél, nem meséltél lényegtelen apróságokról, még csak rám sem néztél.

Az egyetlen reményem a magányod volt. Mert, amikor egyedül voltál, és amikor én is egyedül voltam, akkor visszatértünk a kezdetekhez. Csak néztük egymást, szavak nélkül kommunikáltunk. Az utcán, az iskola folyosóján, egy tanórán. Csak egymás szemébe kellett néznünk, és minden olyan volt, mint régen. Vagyis én ezt éreztem.

Mond csak, hülye vagyok, amiért még most is reménykedem? Remélem, hogy érzed azt a régi-régi fájdalmat. Mert, ha érzed, akkor mindig lesz helyem az életedben. A szívedben.
Ahogyan neked is mindig lesz az enyémben.