2017. augusztus 6., vasárnap

Így szeretek Én



Így szeretlek Én
Könnyen és Viszonzatlanul

Mindig a szerelemre gondoltam. Tudod, arra a tipikus habos-babos, happy endes dologra. Vágytam rá, néha jobban, mint a levegőre. Néha annyira, hogy már fájt. Ilyenkor csak ültem egy helyben, s a régmúlt szellemeire gondoltam. Azokra a suhancokra, akiket szeretni véltem. Elképzeltem egy jövőt, velük s egy lánnyal, aki talán én voltam. Talán egy idegen.
Így ismertelek meg téged. Nem tudtam ki vagyok, azt sem ki szeretnék lenni. Te pedig olyan szerencsétlennek tűntél. Igen, szerencsétlennek. Nagyon régen megtanultam, hogy a tökéletesség nem létezik, ezért mindig a sebeket, a hiányosságokat kerestem… És rajtad, benned annyi, de annyi seb volt.
Némelyik felszínes volt. Valami, amit csak azért kreáltál, hogy rosszabb napjaidon igazolni tudd a kétségbeesésed.
De voltak igaziak is. Olyan sötétség lakozott a szemeidben, ami engem megbabonázott. Szép lassan rájöttem, hogy annyira elcseszett vagy, mint amilyennek én éreztem magam. És te ezt tudtad.
Láttad, ahogyan kivirulok egyetlen mosolyodtól. Alig ismertelek pár hete, mégis életcélomnak tekintettem, hogy megértselek. Nem akartalak megmenteni, ahhoz én nem voltam elég jó. Közel sem vagyok ilyen álszent! Csak úgy akartam melletted maradni, hogy tudom: mindenről beszélhetünk.

És hirtelen így lett. Ugyan sosem voltunk kettesben, de kialakult valami kötelék közöttünk. Ugye, ezt nem csak én éreztem? Remélem, hogy nem!
Csak beszélgettünk, nem is biztos, hogy egymással… de én mindig csak a te hangodra figyeltem, és mindig neked meséltem. Nem fontos dolgokról, csupa lényegtelen apróságról. Hogy miket szeretek, hogy miket utálok… De a legjobb akkor volt, mikor te beszéltél. A hangod néha csak folyt, nem is értettem a szavakat. De olyan nagyon jó volt.

Jó volt a közeledben lenni. Még az sem fájt, amikor a szemed elkalandozott. És mindig elkalandozott. Sosem láttál engem, csak valakit, akit muszáj elviselned. Én voltam a lerázhatatlan lány. A csaj, aki a szerelmed legjobb barátnője… Vagy, valami hasonló. A mai napig sem tudom, hogy szeretted-e őt. Talán, nem. Nekem sosem számított.

Eleinte nem tudtam, hogy szeretlek. Egyszerűen csak a barátod akartam lenni. Egy olyan barát, akit senki sem pótolhat, senki sem utánozhat… egy emberi lény, akit elfogadsz, és nem tudsz nélkülözni. Olyan fontossá akartam válni, mint a levegő.

Sokat változtam abban az időszakban, mondhatni rengeteget. Jobban figyelni kezdtem saját magamra. Már nem akartam láthatatlan, átlagos vagy szürke lenni. Különlegesnek éreztem magam, azok által a barátok által, akiket akkor szereztem. Ha olvasnád ezt, biztosan azt hinnéd, hogy a te érdemed. Nagyon egoista vagy!
Nem csak neked köszönhetem, hogy az vagyok, Aki. Egyszerűen lettek dolgok, amik több küzdelmet érdemeltek. Még a régi barátságaimat is tovább fejlesztettem. Úgy éreztem, hogy ez az új személyiségem méltó az emberek szeretetére.

És hirtelen vége lett… Még mielőtt bármi történhetett volna. Nem tudom, melyikünk követte el a végzetes hibát. Sőt azt sem tudom, hogy mi volt a hiba.
Minden gyönyörű volt. Nagy nehezen összeszedtem a bátorságom, hogy valami maradandót tegyek. A múltban megégettem magam, s most megint meg akartam. Ekkor már tudtam. Tudtam, hogy menthetetlenül beléd szerettem.
Vicces, de a te utálatod mutatott rá erre. Vagyis egy általad gyűlölt film idézete. Már nem emlékszem pontosan, de valahogy így szólt: „szerelmes voltam a szerelem gondolatába”. Igen, pontosan ezt tettem. Addig, míg nem ismertelek Téged.

Egyetlen egyszer beszéltem veled személyes dolgokról. És gyönyörű volt. Annak ellenére, hogy nem láthattalak közbe, nem nézhettem a szemedbe, nem hallhattam a hangod… Ez egyszer minden annyira tökéletes volt. És ebből tudtam, hogy vége.
A barátság, ami összeláncolt minket, nem szemenként, hanem hirtelen tűnt el. Mintha sosem létezett volna. Már nem köszöntél, nem meséltél lényegtelen apróságokról, még csak rám sem néztél.

Az egyetlen reményem a magányod volt. Mert, amikor egyedül voltál, és amikor én is egyedül voltam, akkor visszatértünk a kezdetekhez. Csak néztük egymást, szavak nélkül kommunikáltunk. Az utcán, az iskola folyosóján, egy tanórán. Csak egymás szemébe kellett néznünk, és minden olyan volt, mint régen. Vagyis én ezt éreztem.

Mond csak, hülye vagyok, amiért még most is reménykedem? Remélem, hogy érzed azt a régi-régi fájdalmat. Mert, ha érzed, akkor mindig lesz helyem az életedben. A szívedben.
Ahogyan neked is mindig lesz az enyémben.

2017. július 30., vasárnap

Smaragd fény



Életem leggyötrelmesebb pillanata volt. Csak álltam ott, tehetetlenül és néztem élettelen testedet. Akkor még nem tudtam miért akad meg a szívverésem vagy, hogy miért homályosodik el a látásom. Mindent a félelem számlájára írtam.
Most már tudom, hogy mit és miért éreztem akkor. Rettegtem, hogy elveszíthetlek… Pedig sosem voltál az enyém. Egy álom, egy cél, amit sosem érhettem el.

Nem hittem a szememnek, amikor megmozdultál. Azt hittem, hogy a képzeletem játszik velem. Mintha a legszebb álmom vált volna valóra, azelőtt, hogy megálmodtam volna.
Aztán újra a pokolban találtam magam. Hirtelenjében átkok ezrei repültek feléd, s abban a pillanatban tudtam. Tudtam, hogy sosem leszek képes elfejteni az arcod. A szemed. Hihetetlenül zöld íriszeidben különös fény csillant. Erős, magabiztos, megingathatatlan veszélyes.
Akkor először láttam meg benned, azt a személyt, aki valójában voltál. A vérfürdő közepén álltam, s egyetlen gondolat villogott az agyam legmélyén. Láttam Harry Pottert. Nem a Kiválasztottat, nem a Kis Hőst, nem a Fiút, aki Túlélte Nem. A szemeid a meztelen igazságot tükrözték. És én beleszerettem ebbe a véráztatta személyiségedbe.

Megölted a Sötét Nagyurat. Boldog voltam, hogy megszabadultam tőle, de még boldogabb voltam, hogy láthatlak téged. Nem érdekelt, hogy megkötöznek. Nem foglalkoztam a vizslató tekintetekkel, a rám szegeződő pálcákkal, a némító átkokkal. Csak bámultalak téged, s nem hittem el, hogy mások nem látják.

A Weasley család tagjai, Granger, még a miniszter, Kingsley is… mind ott álltak melletted, de egyikük sem vette észre a szomorú fényt a szemedben. Én láttam és megértettem.
Egész életedben tudtad, hogy meg kell ölnöd valakit. Megtetted. Azt hitted, hogy felkészültél erre, de most itt állsz, és a szíved elborítja a gyász. Még te magad sem tudod, hogy miért gyászolsz. De én tudom. Gyászolod azt a gyermeket, aki mindig is benned élt. Gyászolod a lelked egy részét, amit elvesztettél, mert megöltél egy embert.
Én is éreztem ezt, s csak neked köszönhetem, hogy túl jutottam életem eme mélypontján.

Hirtelen minden véget ér.
Újra egyedül vagyok.
A sötétség, a magány néha ólomként nehezedik rám.
A Malfoy-kúria pompája csapdába ejt.
A fény megvakít.

Jobb lett, mikor feleségül vettem Astoriát. A sötétség és a magány ritkábban talált meg, néha elhittem, hogy könnyebb lesz.
Aztán megláttalak téged. Egy fénykép, egy mosoly, egy véletlen találkozás. Minden visszatért.
Újra egyedül voltam.

Éjszakánként csak hallgattam a feleségem halk légzését, és néha elképzeltem, hogy te fekszel mellettem. Mindig csak a szemeidet láttam. Mosolyogtak. Csak rám. Csak nekem.

Váratlanul menekültem meg. Sosem gondoltam volna, hogy fogok más iránt is ennyire epekedni. Azt hittem, hogy mindig a smaragd szemekben játszó fény lesz a végzetem.
Aztán megszületett a fiam.
Mikor először Scorpius ezüst szemébe néztem, tényleg megmenekültem. Apró kezei, pufók arcocskája, világosszőke haja, mosolygós ajka erőt adott. Volt valamim, amire vigyázni akartam.
Lett valaki, akit jobban tudtam szeretni.

De az irántad érzett szeretetem sosem múlt el. Ha Scorpius nem volt a közelemben, mindig te jártál a fejemben.
Reggel, délben és este. Eszembe jutottál az esőről, a szélről, a hóról, egy izgalmas kviddicsmeccsről, egy élet-halál harcról vagy csupán a légzésről.

Tizennyolc év telt el az Utolsó Csata óta, és még mindig szeretlek.
Alig három napja láttalak utoljára, de máris hiányzol.
Csak álltál ott, a King’s Cross pályaudvaron és vártad a fiadat.
Én is ezt akartam tenni, de mindig elvontad a figyelmem. Nem tudtam levenni rólad a szemem. Szerettem volna közelebb menni, esetleg megérinteni.
Nem tudom, hogy szándékosan vagy tudatlanul, de felém néztél… tekintetünk összekapcsolódott.
S újra megláttam, azt a régi-régi fájdalmat.

Scorpius hitetlenkedve tekeri össze a kezében tartott pergament, majd kíváncsian barátja felé pillant. Látnia akarja az arcát, a szemét. Tudni akarja, hogy ő is érzi-e azt a hatalmas megdöbbenést, amely az ő elméjét elborítja.

-          Ez azt jelenti, amire gondolok? – Albus Perselus Potter kerekre tágult szemekkel mered legjobb barátjára.
-          Apám szerelmes apádba! – Scorpius szeme ravaszul megcsillan, majd magabiztosan mardekáros társa arcához hajol, s szenvedélyesen megcsókolja.

Egyikük sem vette észre, ahogyan Draco csendesen kihátrál a szobából. Arcán szeretetteljes mosoly terül el.